Ahogy én látom

No most már ülepedett bennem picit a dolog, így gondoltam írok néhány szót a magyar srácok legutóbbi hőstettéről ...

Ezúttal a meccs elejétől kezdve ott voltam ... Nagyszerű iramban kedtük a mérkőzést, a ghánaiak csak kapkodták a fejüket! - hangozhatott volna el egy optimista brazil szurkolótól, aki szemlátomást nem a foci miatt ment ki a világnak ezen különleges építményekkel teli országába. Hisz a brazilok nyertek is! Mi azonban ...

Az első félidő bizony megmutatta, mi van akkor ha egy olyan csapat az ellenfél, amely tud és akar is játszani. Itt nem látott a néző földön fetrengő kényes olaszokat, akiknek ezek szerint már tanítják az efféle attitűdöt. Azt sem mondhatnánk, hogy a ghánaiak hihetetlen fizikumukkal sodorták el az oly technikásan játszó magyar játékosokat ... Mert itt az afrikaiak játszottak! Olyan cselt mutatott be a balhátvéd, amilyet a csatárok is megirigyelhetnének. A jobb oldali védő is inkább szélsőnek képzelte magát, biztos sokat nézte Carlost a tv-ben, de meg kell hagyni jól tette a dolgát. Szóval semmi jel nem mutatott arra, hogy megússzuk kínos vereség nélkül ...

Aztán jött a második félidő. És a ghánaiak látva a magyar csapat nagyszerű taktikáját, gondolták kipróbálják milyen is az, hisz számunkra is oly eredményes volt. Szóval a védők inkább picit még az öltözőben maradtak gondolatban, jobb is abban az afrikai melegben ... ábrándozni a hűs északról, vagy esetleg valami másról ...

Ezt kihasználva már-már a játékra emlékeztető momentumok jelentkeztek a pályán, és a legfurább az volt, hogy nem a ghánaiak mutatták be mindezt ezekben a percekben. Olyan gólt kaptak, mely eddig a magyar védelemre volt jellemző ... a védők közelről nézték, amint a magyar játékosok adogatnak, majd egyikük gólt szerez.

Ezen felbőszülve nagy elszántsággal iramodtak meg a kapu bevételéért, és egyikük olyan gólt lőtt a rövidbe, melyet ritkán látni ...

Még egy magyar gól esett ezután, és helyzetünk is volt. Nem értem a ghánaiakat, hiszen nem mi javultunk fel, hanem ők álltak meg. De miért? Vajon olyan rejtély ez, mint amikor a magyar csapat beállt védekezni kettős emberelőnyben az olaszok ellen?

Azért volt egy pozitívuma ennek a meccsnek. Egri Viktor kommentálásában néztem a meccset, és ő bizony az egyik olyan, akinek érdemes meghallgatni mondanivalóját. Bár kicsit elragadtata magát a nemzeti érzésektől hevülten, de összességében az egyik legjobb, kivel magyar ember a meccseken ilyen formában találkozhat.

Milyen lesz a bronz-meccs? Costa Rica ... Meglátjuk.

Ennek a bejegyzésnek a létrejöttét egy tegnapi élményem okozta ...

Történt ugyanis, hogy a magyar U20-as válogatott negyeddöntőt játszott Egyiptomban. Sokan már erre felkapnák a fejüket ... de vajon miért? Kedves barátom mondta nekem, hogy ez nagy szó, hisz már több mint 40 éve nem volt semmilyen magyar válogatott ilyen helyzetben ... Ami feltehetően igaz is, de azért van itt valami, ami elgondolkodtató ...

Nézzük meg más országok hasonló korosztályú válogatottjait. Ott vannak az angolok ... évek óta nem mutatnak fel nagy eredményt utánpótlás szinten ... Bár nem olyan rég játszottak két döntőt is, ha jól tudom, de előtte sokáig semmi ... A többiekről nem merek írni, mert a végén kiderül, hogy mindig ott vannak a négy között ...

A lényeg az, hogy míg Rooney, Young, Lennon mind mind 17-18 évesen már a nagy csapatot erősítették addig nálunk ezek a játékosok még klub szinten sem meghatározóak mindig ... Nem csoda, hogy nem megy nekik utánpótlás szinten. Az igazi tehetségek már ekkor a felnőtt csapatban mutatják meg mire is képesek. Benzemáról sem hallottam, hogy nagy utánpótlás múltja lenne, és sorolahatnám még a neveket ... persze annál többet hallunk róluk, amikor a felnőtt csapatban állnak helyt.

Na de térjünk vissza a tegnapi meccshez ... 1-1 volt az állás, és fél füllel hallottam már, hogy kettős emberelőnyben vagyunk ... De mint kiderült ez már nem volt így. A gólok a 2. és 82. percben estek. Hm ... érdekes gondoltam, de azért még reménykedtem, lesz mit nézni a hosszabbításban is ...

A gólunk büntetőből esett, miután az olaszok védője - nem is értem miért - jól láthatóan lerántotta a magyar játékost. Hol tanítják ezt vajon? De ez még nem volt elég, hisz ki is állíttatta magát később ... Ha én lennék a szövetségi kapitány, elgondolkodnék a teljesítményén ...

Az olaszok góljára nem is emlékszem, csak arra, hogy emberhátrányból esett ... Hah mi másból esett volna?!

Szóval megkezdődik a hosszabbítás. Gondoltam majd jól letámadjuk az olaszokat, és csak begyötrünk egy gólt ... De megdöbbenésemre beálltunk védekezni! De miért?! - hangzott el bennem csendesen a kérdés, vagy inkább tehetetlen kiáltás? ... A támadás nálunk úgy nézett ki általában, hogy a hat játékos hátul maradt - biztos ami biztos, nehogy az a két olasz megiramodjon -, és a labdát céltalan előrerúgva várták a srácok, hogy majd csak lefutja a csatár a három olasz védőt ... A védekezés meg katasztrófális. Vajon miért nem támadjuk le az olaszokat, amikor kevesebben vannak? Zavartalanull hozzák át a félpályán, és azon túl is csak néha-néha kerülnek oly közelségbe magyar játékosok, hogy le tudják olvasni ellenfelük mezszámát.

Na de így is Koman előrerúgja a labdát talán a saját térfeléről, és Németh lefut két olasz védőt - akik amúgy elég rosszul helyezkedtek -, és a kapuba gurít. Mindenki örül, megvan a meccs! Bejött a nem létező taktika, és jó magyar szokás szerint a semmiből lőttünk gólt ...

Éreztem, hogy az olaszok nem fogják ennyiben hagyni, de mi tagadás engem is lenyűgözött, ami ezután történt ... Egy bátor azzuri úgy gondolta mégiscsak megmutatja milyen is az a foci. Nekilendült, és elvitte ellenfele mellett ... ügyes gondoltam, de mivel csak hárman voltak, így nem adtam neki sok esélyt. Aztán jött még két magyar, kik ott is maradtak valahol lába nyomát keresgélve ... Na most már kezdett érdekes lenni a dolog. A negyedik magyar sem tudott mit tenni - nem meglepő módon -, de jött az ötödik. Na majd ő! Okosan szorítja kifelé az olaszt, már éles a szög, és ott áll egy védő a csatár és a kapu között ... Innen nincs kiút, ezt bele fogja bombázni a blokkba, mert elég önzőnek látszik hozzá, és amúgy is egyedül van. De mi törénik ... miért lasít a védő? Vagy az olasz fut gyorsabban miután átszelte a pálya felét? Nő a távolság ... Ó nem! El fogja rúgni! Megtette ... látszott rajta, hogy olyan ... Be is rúgta. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, az olaszok eddig nem akartak nyerni ... csak izgalmassá tették a meccset, hogy mégis kíváncsi legyen rájuk valaki holnap is. Történt mindez egy perccel a vezető magyar gól után ...

No de miért is lenne ez baj, hisz kiállítanak még egy olaszt ... és felsejlik a remény: Már csak egyet kell lezavartatni a pályáról, és lefújják a meccset! Remélem nem tévedek nagyot ... de én akkor ebben reménykedtem.

A taktikánk gyökeresen megváltozott a kettős emberelőny hatására ... illetve dehogy is! Annak rendje és módja szerint beálltunk védekezni, hisz olyan jól bevált ... most majd lesznek hátul heten, és talán megállítjuk azt az egy olaszt ...

De hirtelen ötlet ... megint előrerúgjuk a labdát, hadd fusson Németh ... Nocsak utoléri a labdát, az olasz védő kegyesen nem rúgja fel, csak úgy tesz, mintha szeretné, Németh pedig berúgja. Kétszemélyes csapat ez a magyar ... a taktika: Koman előrerúgja, Németh utána szalad ... Nem túl összetett, de legalább következetesek vagyunk ...

Nyertünk. De látva ezt a fél órát én nem győződtem meg arról, amit ma már biztos minden újság címlapján közöl: Szép volt fiúk!

Félreértés ne essék a taktika nem a játékos felelőssége, hanem a szövetségi kapitányé ... azért biztos kap majd érte egy állami kitüntetést, hisz ezt a riportereknél oly sokat szidott "rúgd és fuss" taktikát betanítani biztos nem volt egyszerű ...

Talán érződik, hogy picit csalódott vagyok a meccs miatt. Talán az is érződik, hogy nem is olyan picit.

Nem láttam az első 15 percet, amelyben a kommentátor szerint jók voltunk ... Lehet, hogy nem igazságos, hogy a 120 percből nem veszem figyelembe ezt a 15-öt.

A fenti egy vélemény volt, nem több.

Egy korabeli, kutatók által is kevéssé ismert feljegyzés fennmaradó részletéből ...

" ...
Úgy esett, hogy október havának harmadik napján fényes napsütés várta a kora reggel ébredőket. Látszólag semmi szokatlan nem volt e napban, de mégis valami különös érzés fogta el az embert ... talán a levegőben volt valami ... talán csak a kellemes idő volt, mi új érzésekkel töltötte fel kegyeltjeit ...
Ahogy teltek a percek egyre inkább érezni lehetett, hogy ez a nap más, mint a többi. Más mert nem volt pillanat, mikor ne érződött volna a heves szívverés, mely biztos jel volt arra ... ma még történik valami. Egyre izgatottabban jártak az emberek az utcán, összerezzentek minden apró zajra, a szellő fuvallatára ... várták már a percet, mikor véget ér a várakozás.
Délután lehetett, hisz a nap már régen járt az ég legmagasabb pontján, és a várakozás véget ért. Eljött az alkalom, melyre hosszú idő óta várt mindenki. Idősek, fiatalok, nők és és férfiak mind tudták ... egyszer eljön ez a pillanat. Bár lehettek kétségek bennük az elmúlt hosszú hányattatások során, de mégis ott élt a remény szívükben, nem lesz ez minidg így. Immár nem a várakozás izgalma járta át testük, mint inkább az élmény, mely minden korábbinál nagyobb elszántságot és reményt ültetett beléjük.
Az ember olyan lévén, hogy igyekszik másokkal is megosztani azt, ami számára különös ... egyre több ismerőst és ismeretlent látni az utcán. Beszélgetnek, elszántak és fura ruhákat öltenek magukra. Ki nem tudná mi zajlik itt úgy vélhetné ez valamiféle ünnep, mi itt készülődik. És igaza is lenne! Azonban ez több egy átlagos ünnepnél ...
Mindenki, kit csak találni egy irányba megy ... sok különböző nép gyűlt össze, de egy közös van bennük, egy ami csak a szemükben látszik és hangjukból hallatszik ... az összetartozás. Azonban ha alaposabban szemléljük az eseményeket láthatjuk, hogy igazából két csoport alakul ki a tömegben. Jól kivehető formálódó közösségük, hisz fura módon ruházatukban jelentős különbségek látszódnak. Egyik csoport ragaszkodik a számára oly kedves lila színhez, melyet itt-ott fehér foltokkal tör meg. A másik társaság nemes zöldben pompázik, büszke lévén annak nagyszerű mivoltára és szívesen kever bele egy kis fehéret, mellyel kiemeli szépségét. Igen, színes forgatag ez, melyet már esztendők óta nam látott a világ. De most eljött a pillanat mikor az emberek tanújelét adják hitüknek és mindannak, mi életük részét képezi, személyiségük alakította. Eljött a nagy nap!
A színes kavalkád egy helyütt gyűlik össze. Talán azért mert így szokás, de méginkább azért, mert nem léteznek a másik nélkül. Hisz nincs mi értelmet ad a közösségnek, ha nincs ki ne lenne tagja. Egyik csoport számára szentély a hely, sokszor gyülekeztek már itt, feltörnek ilyenkor a régi emlékek ... Akármely szín is legyen mit viselője választott, belépve a kapun megszűnik önmagának lenni. Fékezhetetlen erő készteti arra, hogy hangjával mutassa megérkezett, és számára idegen társaival összeölelkezve, a pár perce még elképzelhetetlen önbizalomtól megrészegülve kiáltsa világgá hitét ...
Ez már nem az az ember, ki korábban csendesen tűrte, ha lábára tapostak a tömegben, ki szerényen itta felettese szavait, és teljesítette sokszor alaptalan kívánságait. Egy pillanat műve volt és megváltozott. Immár nem taposhat senki a lábára büntetlenül, nincs ki itt és most felette állna, úgy érzi most az, ki mindig is volt valójában.
A hangulat nagyszerű, és immár mindenki a helyén. Még nem jött el a tetőpont, még várni kell rá ... De most mindenki hirtelen egy irányba néz visszafojtott lélegzettel, készülve a oly nagyon várt pillanatra. Hirtelen hangorkán jelzi ... megjöttek! Lassan alakká rajzolódik a vágy, és a hosszú folyosó végén feltűnik két férfi. Sága szalag jelzi kapjukon, hogy ők mások. Tisztelet és megbecsülés jár e szalag viselőjének mindenkor és mindenhol. Megtiszteltetés ilyet viselni!
Arcukon az elszántság, tudják kik ők, és hogy mi vár rájuk ezen a helyen. A hangzavar lassan egységes szavakká formálódik, miközben sorra feltűnnek a többiek. 22 bátor férfiú lép az oly szent gyepre. Rendre mindenki szemében az izgalom és a megabiztosság. A világ minden tájáról gyűltek ide, hogy megküzdejenek egy eszméért, melyet immár magukénak mondanak. A máltai nép büszke fia, Jamaika két szülötte, a gyönyörű angol táj megannyi ismerője, a temperamentumos latin virtus két spanyol képviselője mind-mind idegyűltek ezen a szép napon, hogy hitet tegyenek cselekedeteikkel.
Sportszerűen üdvözlik egymást a felek, immár a másik gyenge pontjait fürkészve. Majd elfoglalják helyüket, hogy megkezdődhessen minek meg kell lennie. Amint hangos sípszó hallatik, máris felzúg a két tábor úgy, ahogyan már három éve nem verte fel a város csendjét semmi.
Ádáz küzdelem és elszánt akarat, mit a szemlélő a csata zöld terén láthat. Az felek egymásnak feszülnek, és úgy tűnik nincs köztük különbség ... Aztán egy hirtelen ötlet a zöld-fehér sereg tapasztalt kapitányától és társát hozza nagyszerű helyzetbe, ki fiatalsága ellenére higgadt marad, és nem hibázik. Majd előtör belőle az elfojtott izgalom, és miközben társai nyakába ugrálva ünneplik tudja, hogy ez örök emlék marad számára. Mámoros a hangulat az egyik táborban, míg csalódottság a másikban.
Jaj, de mi történik itt?! Máris támadásba lendül a sebzett vad, és kegyetlen pontossággal mér csapást a máltai portás által őrzött kapura. Most a másik tábor éljenzi sajátjait. A kontraszt hatalmas, nem is ocsúdtak még fel a felek, és máris új érzések kavarognak bennük.
Pihenőt rendelnek el, hogy erőt gyűjtve, újult lendülettel folytatódjon a küzdelem. Miért pont most?! Szakad fel a sóhaj megannyi lélekben. Nehezen telik az idő. A remény és kétség fura elegye járja be a helyet.
Aztán megjelennek a felek újra a szent küldetés helyén, és már feledésbe is merül, mi korábban a várakozás alatt beosont a gondolatokba. A kép nem változott, továbbra is gigászi erők eldöntetlen harcát látni. Sok az, ki áldozatául esik a heves küzdelemnek. De büszkén viselik a fájdalmat, bízván benne, hogy nem hiábavaló ...
Lassan lejár a kiszabott idő, és még minidg nincs döntés. Nem! Ez nem lehet! Alig pár perccel a lefújás előtt nem várt válasz érkezik egy lilába öltözöttől ... Nem lehet leírni mit érez most megannyi ember ... nincs arra jó szó ... Mindenki tudja, nincs tovább. A kapitány még hadba vezeti övéit, de a csatatéren kívül már mindeniki tudja ... elveszett! Elveszett minden mi három év alatt felgyülemlett, elveszett minden mi fontos volt. Éles sípszó jelzi a szégyent mi megesett ezen az őszi napon ... A vert sereg szemlesütve távozik, tudván nincs mi lemossa a gyalázatot.
A következő napok nehezen telnek majd ... újra értelmet találni, álmokat építeni nem lesz könnyű. De mégiscsak lesz egy következő csata, hisz még talán - félve gondolva erre - nem veszett el minden. Kétségek közt örlődve, de apró reménysugárral a lelkében várja mindenki, ki a vesztesek mellett áll, hogy legközelebb másképp lesz, hogy sikerül elégtételt venni minden szenvedésért.
Így esett ez az őszi délután.
..."