Ahogy én látom

Egy korabeli, kutatók által is kevéssé ismert feljegyzés fennmaradó részletéből ...

" ...
Úgy esett, hogy október havának harmadik napján fényes napsütés várta a kora reggel ébredőket. Látszólag semmi szokatlan nem volt e napban, de mégis valami különös érzés fogta el az embert ... talán a levegőben volt valami ... talán csak a kellemes idő volt, mi új érzésekkel töltötte fel kegyeltjeit ...
Ahogy teltek a percek egyre inkább érezni lehetett, hogy ez a nap más, mint a többi. Más mert nem volt pillanat, mikor ne érződött volna a heves szívverés, mely biztos jel volt arra ... ma még történik valami. Egyre izgatottabban jártak az emberek az utcán, összerezzentek minden apró zajra, a szellő fuvallatára ... várták már a percet, mikor véget ér a várakozás.
Délután lehetett, hisz a nap már régen járt az ég legmagasabb pontján, és a várakozás véget ért. Eljött az alkalom, melyre hosszú idő óta várt mindenki. Idősek, fiatalok, nők és és férfiak mind tudták ... egyszer eljön ez a pillanat. Bár lehettek kétségek bennük az elmúlt hosszú hányattatások során, de mégis ott élt a remény szívükben, nem lesz ez minidg így. Immár nem a várakozás izgalma járta át testük, mint inkább az élmény, mely minden korábbinál nagyobb elszántságot és reményt ültetett beléjük.
Az ember olyan lévén, hogy igyekszik másokkal is megosztani azt, ami számára különös ... egyre több ismerőst és ismeretlent látni az utcán. Beszélgetnek, elszántak és fura ruhákat öltenek magukra. Ki nem tudná mi zajlik itt úgy vélhetné ez valamiféle ünnep, mi itt készülődik. És igaza is lenne! Azonban ez több egy átlagos ünnepnél ...
Mindenki, kit csak találni egy irányba megy ... sok különböző nép gyűlt össze, de egy közös van bennük, egy ami csak a szemükben látszik és hangjukból hallatszik ... az összetartozás. Azonban ha alaposabban szemléljük az eseményeket láthatjuk, hogy igazából két csoport alakul ki a tömegben. Jól kivehető formálódó közösségük, hisz fura módon ruházatukban jelentős különbségek látszódnak. Egyik csoport ragaszkodik a számára oly kedves lila színhez, melyet itt-ott fehér foltokkal tör meg. A másik társaság nemes zöldben pompázik, büszke lévén annak nagyszerű mivoltára és szívesen kever bele egy kis fehéret, mellyel kiemeli szépségét. Igen, színes forgatag ez, melyet már esztendők óta nam látott a világ. De most eljött a pillanat mikor az emberek tanújelét adják hitüknek és mindannak, mi életük részét képezi, személyiségük alakította. Eljött a nagy nap!
A színes kavalkád egy helyütt gyűlik össze. Talán azért mert így szokás, de méginkább azért, mert nem léteznek a másik nélkül. Hisz nincs mi értelmet ad a közösségnek, ha nincs ki ne lenne tagja. Egyik csoport számára szentély a hely, sokszor gyülekeztek már itt, feltörnek ilyenkor a régi emlékek ... Akármely szín is legyen mit viselője választott, belépve a kapun megszűnik önmagának lenni. Fékezhetetlen erő készteti arra, hogy hangjával mutassa megérkezett, és számára idegen társaival összeölelkezve, a pár perce még elképzelhetetlen önbizalomtól megrészegülve kiáltsa világgá hitét ...
Ez már nem az az ember, ki korábban csendesen tűrte, ha lábára tapostak a tömegben, ki szerényen itta felettese szavait, és teljesítette sokszor alaptalan kívánságait. Egy pillanat műve volt és megváltozott. Immár nem taposhat senki a lábára büntetlenül, nincs ki itt és most felette állna, úgy érzi most az, ki mindig is volt valójában.
A hangulat nagyszerű, és immár mindenki a helyén. Még nem jött el a tetőpont, még várni kell rá ... De most mindenki hirtelen egy irányba néz visszafojtott lélegzettel, készülve a oly nagyon várt pillanatra. Hirtelen hangorkán jelzi ... megjöttek! Lassan alakká rajzolódik a vágy, és a hosszú folyosó végén feltűnik két férfi. Sága szalag jelzi kapjukon, hogy ők mások. Tisztelet és megbecsülés jár e szalag viselőjének mindenkor és mindenhol. Megtiszteltetés ilyet viselni!
Arcukon az elszántság, tudják kik ők, és hogy mi vár rájuk ezen a helyen. A hangzavar lassan egységes szavakká formálódik, miközben sorra feltűnnek a többiek. 22 bátor férfiú lép az oly szent gyepre. Rendre mindenki szemében az izgalom és a megabiztosság. A világ minden tájáról gyűltek ide, hogy megküzdejenek egy eszméért, melyet immár magukénak mondanak. A máltai nép büszke fia, Jamaika két szülötte, a gyönyörű angol táj megannyi ismerője, a temperamentumos latin virtus két spanyol képviselője mind-mind idegyűltek ezen a szép napon, hogy hitet tegyenek cselekedeteikkel.
Sportszerűen üdvözlik egymást a felek, immár a másik gyenge pontjait fürkészve. Majd elfoglalják helyüket, hogy megkezdődhessen minek meg kell lennie. Amint hangos sípszó hallatik, máris felzúg a két tábor úgy, ahogyan már három éve nem verte fel a város csendjét semmi.
Ádáz küzdelem és elszánt akarat, mit a szemlélő a csata zöld terén láthat. Az felek egymásnak feszülnek, és úgy tűnik nincs köztük különbség ... Aztán egy hirtelen ötlet a zöld-fehér sereg tapasztalt kapitányától és társát hozza nagyszerű helyzetbe, ki fiatalsága ellenére higgadt marad, és nem hibázik. Majd előtör belőle az elfojtott izgalom, és miközben társai nyakába ugrálva ünneplik tudja, hogy ez örök emlék marad számára. Mámoros a hangulat az egyik táborban, míg csalódottság a másikban.
Jaj, de mi történik itt?! Máris támadásba lendül a sebzett vad, és kegyetlen pontossággal mér csapást a máltai portás által őrzött kapura. Most a másik tábor éljenzi sajátjait. A kontraszt hatalmas, nem is ocsúdtak még fel a felek, és máris új érzések kavarognak bennük.
Pihenőt rendelnek el, hogy erőt gyűjtve, újult lendülettel folytatódjon a küzdelem. Miért pont most?! Szakad fel a sóhaj megannyi lélekben. Nehezen telik az idő. A remény és kétség fura elegye járja be a helyet.
Aztán megjelennek a felek újra a szent küldetés helyén, és már feledésbe is merül, mi korábban a várakozás alatt beosont a gondolatokba. A kép nem változott, továbbra is gigászi erők eldöntetlen harcát látni. Sok az, ki áldozatául esik a heves küzdelemnek. De büszkén viselik a fájdalmat, bízván benne, hogy nem hiábavaló ...
Lassan lejár a kiszabott idő, és még minidg nincs döntés. Nem! Ez nem lehet! Alig pár perccel a lefújás előtt nem várt válasz érkezik egy lilába öltözöttől ... Nem lehet leírni mit érez most megannyi ember ... nincs arra jó szó ... Mindenki tudja, nincs tovább. A kapitány még hadba vezeti övéit, de a csatatéren kívül már mindeniki tudja ... elveszett! Elveszett minden mi három év alatt felgyülemlett, elveszett minden mi fontos volt. Éles sípszó jelzi a szégyent mi megesett ezen az őszi napon ... A vert sereg szemlesütve távozik, tudván nincs mi lemossa a gyalázatot.
A következő napok nehezen telnek majd ... újra értelmet találni, álmokat építeni nem lesz könnyű. De mégiscsak lesz egy következő csata, hisz még talán - félve gondolva erre - nem veszett el minden. Kétségek közt örlődve, de apró reménysugárral a lelkében várja mindenki, ki a vesztesek mellett áll, hogy legközelebb másképp lesz, hogy sikerül elégtételt venni minden szenvedésért.
Így esett ez az őszi délután.
..."